Az úri szent vacsora
(a hitvallás megszokott szerkezetét, ahol a bekezdéscímek zárójelben, a szövegtörzsön belül helyezkednek el, a jobb áttekinthetőség kedvéért megváltoztattuk. A bekezdéscímeket félkövéren és aláhúzva szedtük)
Az úrvacsora.
Az Úr vacsoráját, melyet Úr asztalának és eucharistiának, azaz hálaadásnak is hívnak, azért hívjuk közönségesen vacsorának, mert azt Krisztus amaz utolsó vacsorájakor szerezte és most is azt ábrázolja az úrvacsora és benne lelkileg ételt és italt vesznek magukhoz a hívek.
Az úrvacsora szerzője és megszentelője.
Az úrvacsora szerzője ugyanis nem valamely angyal vagy ember, hanem maga Isten Fia, a mi Urunk Jézus Krisztus, aki elsőnek szentelte meg azt az ő egyháza számára. Érvényben van pedig ez a megszentelés vagy megáldás most is mindazoknál, akik ugyanazzal a vacsorával élnek, amelyet az Úr szerzett; amelynél elmondják az úrvacsora szereztetési igéit és mindenben igaz hittel az egy Krisztusra néznek, akinek mintegy a kezéből veszik azt, amit az egyház szolgáinak szolgálata által kapnak.
Emlékezés Isten jótéteményeire.
Ezzel a szent szertartással az Úr frissen emlékezetünkben akarja tartani az emberi nemzetséggel tett legnagyobb jótéteményét, tudniillik azt, hogy testének halálraadásával és vérének kiontásával minden bűnünket elengedte és az örök haláltól és az ördög hatalmából megváltott, most már az ő testével etet és az ő vérével itat minket s ha ezeket igaz hittel lelkileg vesszük magunkhoz, az örök életre táplálnak bennünket. És ez a nagy jótétemény mindannyiszor megújul, valahányszor kiszolgáltatják az úrvacsorát. Mert azt mondta az Úr: Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.* Továbbá megpecsételtetik ebben a szent vacsorában az, hogy az Úr teste miértünk igazán halálra adatott és az ő vére bűneink bocsánatára igazán kiontatott, hogy semmit se ingadozzék a hitünk.
A jegy és a jelzett dolog.
Ekképpen a sakramentum a lelkipásztor közreműködésével külsőleg azt ábrázolja ki és állítja mintegy szemünk elé látható módon, amit maga a Szent Lélek belsőleg végez láthatatlanul a lelkünkben. Külsőképpen a lelkipásztor kenyeret és bort nyújt át nekünk és halljuk az Úr szavait: Vegyétek, egyétek, ez az én testem.* Vegyétek és osszátok el magatok között. Igyatok ebből mindnyájan, ez az én vérem.* Tehát veszik a hívek azt, amit az Úr szolgája ad nekik és eszik az Úr kenyerét és isznak az Úr poharából; belül ezalatt Krisztus munkájából a Szent Lélek által magukhoz veszik az Úrnak testét és vérét is és táplálkoznak ezekkel az örök életre. Mert Krisztus teste és vére bizony étel és ital* az örök életre és maga Krisztus, amennyiben Ő halálra adatott érettünk és Ő a mi Üdvözítőnk, a vacsorának a lényege. Nem is tűrjük, hogy bármi mást tegyenek az ő helyére.
Hogy pedig helyesebben és világosabban megértsük, hogy Krisztus teste és vére mimódon lehet a hívek étele és itala és mimódon veszik azt magukhoz az örök életre, még ezt a néhány szót hozzáfűzzük az előbbiekhez. Nemcsak egyféle evés van. Mert van egyfelől testi evés, amellyel az ember az ételt szájába veszi, fogaival megrágja és gyomrába lenyeli. A kapernaiták régente úgy értették, hogy az evésnek ezzel a nemével kell nekik Krisztus testét enniök, de maga Krisztus cáfolja meg őket Ján. 6-ban. Amiképpen Krisztus testét nem lehet vétek és kegyetlenség nélkül testileg enni, úgy az nem is gyomornak étke. Ezt mindenki kénytelen elismerni. Nem helyeseljük tehát a pápák dekrétumaiban azt az „Én Berengarius…” kezdetű kánont (De Consecr. distinct. 2.). Mert nem hitte a kegyes hajdankor és mi sem hisszük, hogy Krisztus testét testünk szájával testileg vagy a maga valóságában esszük.
Lelkileg enni az Urat.
Lehet a Krisztus testét lelkileg is enni, de ezt ne úgy értsük, hogy ezáltal maga az étel változik át lélekké, hanem úgy, hogy az Úr teste és vére, megtartván a mga mivoltát és tulajdonságait, lelkileg közöltetik velünk, egyáltalában nem testi, hanem lelki módon a szent Lélek által. A Szent Lélek tudniillik mindazokat a javakat, amelyeket az Úr értünk halálra adott teste és vére által szerzett, úgymint a bűnök bocsánatát, a megváltást és az örök életet sajátunkká teszi és reánk ruházza, hogy Krisztus bennünk éljen és mi Őbenne,* vagyis odahat, hogy Őt igaz hittel vegyük magunkhoz, hogy így lelki ételünk és italunk, azaz életünk legyen.
Krisztus mint eledel életben tart bennünket.
Miképpen ugyanis a testi étel és ital testünket nemcsak megújítja és erősíti, hanem életben is tartja, azonképpen Krisztusnak értünk odaadott teste és értünk kiontott vére nemcsak megújítja és erősíti lelkünket, hanem életben is tartja, nem azért ugyan, mert testileg esszük és isszuk, hanem azért, mert Istennek lelke közli velünk azokat. Az Úr ugyanis így szólt: És az a kenyér, amelyet én adok, az én testem, amelyet én adok a világ életéért.* Továbbá: A test (tudniillik amit testileg eszünk meg) nem használ semmit; a Lélek az, ami megelevenít.* És: A beszédek, amelyeket én szólok néktek, lélek és élet.
Krisztust hit által esszük vagy vesszük.
És miképpen az ételt evéssel kell magunkhoz venni, hogy munkálkodjék bennünk és hatását bennünk megmutassa, minthogy rajtunk kívül helyezve semmit sem használ nekünk, azonképpen Krisztust is hit által kell magunkhoz vennünk, hogy a mienk legyen és éljen mibennünk és mi Őbenne. Azt mondja ugyanis: Én vagyok az életnek ama kenyere: aki hozzám jő, semmiképpen meg nem éhezik, és aki hisz bennem, meg nem szomjúhozik soha.* Továbbá: Aki engem eszik, él énáltalam; az énbennem lakozik és én is abban.*
Lelki eledel.
Mindebből kiviláglik, hogy mi a lelki eledelen legkevésbé sem értünk nem tudom milyen képzelt eledelt, hanem magát az Úrnak értünk halálra adott testét, amelyet azonban nem testileg, hanem lelkileg hit által vesznek magukhoz a hívők. Ebben a dologban teljesen magának az Üdvözítőnek, Krisztus Urunknak tanítását követjük a Ján. 6. része szerint .
Az üdvösségre szükséges evés.
És az Úr testének ez az evése és vérének ez az ivása oly szükséges az üdvösségre, hogy nélküle senki sem üdvözülhet. Ez a lelki evés és ivás azonban az úrvacsorán kívül is történik, valahányszor és valahol csak hisz az ember a Krisztusban. Talán erre vonatkozik Ágostonnak az a mondása: „Mit készíted fogadat és gyomrodat? Higgy és már ettél is.”
Sákramentumi módon enni az Urat.
A fent említett lelki evésen kívül van az Úr testének sákramentumszerű evése is, amellyel a hívő nemcsak lelkileg és belsőleg részesül az Úr igazi testében és vérében, hanem külsőleg, az Úr asztalához járulva is veszi az Úr testének és vérének látható sákramentumát. A hívő ugyanis már előbb, amikor hitt, kapott megelevenítő eledelt és eddig is azzal élt, de azért, amikor most sákramentumot is vesz, nem semmiség az, amit kap. Mert az Úr testével és vérével való egyesülésben előbbre halad és hite egyre jobban felgerjed és növekszik és így lelki tápláléktól megújul. Mert míg élünk, a hitnek folytonosan növekednie kell. És aki külsőleg igaz hittel veszi a sákramentumot, az nemcsak a jegyet veszi, hanem, amint mondottuk, magát a jelzett dolgot is élvezi. Ezenkívül ugyanaz az ember az Úr szerzésének és utasításának is engedelmeskedik és vidám szívvel hálát ad a maga és az egész emberi nemzetség üdvösségéért; az Úr halálának emlékezetét híven átéli és a gyülekezet színe előtt is bizonyságot tesz arról, hogy kicsoda testének a tagja. A sákramentummal élők számára még az az igazság is megpecsételtetik, hogy az Úr teste nemcsak általában adatott halálra az emberekért és vére nemcsak általában ontatott ki értük, hanem külön-külön mindenegyes úrvacsorázó hívőért, hogy étele és itala legyen az örök életre.
A hitetlenek ítéletre veszik magukhoz a sákramentumot.
Egyébként aki hit nélkül járul az Úrnak ehhez a szent asztalához, csak a sákramentumban részesül, de a sákramentum lényegét, amelyből élet és üdvösség származik, nem kapja meg. És az ilyenek méltatlanul esznek az Úrnak asztaláról. Akik pedig méltatlanul esznek az Úr kenyeréből és isznak az Ő poharából, vétkeznek az Úr teste és vére ellen és ítéletet esznek és isznak maguknak.* Mert ha nem igaz hittel járulnak oda, gyalázattal illetik Krisztus halálát és ezért maguknak kárhozatot esznek és isznak.
Krisztus jelenléte a szent vacsorában.
Tehát az Úr testét és vérét nem úgy kapcsoljuk össze a kenyérrel és borral, hogy magát a kenyeret mondjuk Krisztus testének, hanem csak sakramentumi értelemben; azt sem mondjuk, hogy a kenyér alatt testileg rejtőzködik Krisztus teste úgyannyira, hogy azt a kenyér színe alatt is imádni kellene, vagy hogy mindaz, aki csak a jegyet magához veszi, magát a jelzett dolgot is megkapja. Krisztus teste a mennyben van az Atya jobbján. Fel kell tehát emelnünk szívünket és nem a kenyérre függesztenünk és nem a kenyérben kell az Urat imádnunk. De azért nincs távol az Úr az Ő egyházától, mikor az az úrvacsorával él. A nap távol van tőlünk az égen, de azért hatásában jelen van a számunkra. Mennyivel inkább az igazság napja, Krisztus,* bár testben távol van tőlünk a mennyben, jelen van velünk, nem test szerint ugyan, hanem lélek szerint éltető munkálkodása által és ahogy maga kifejtette azt az utolsó vacsorán, hogy jelen lesz a számunkra (Ján. 14–16). Ebből következik, hogy a mi úrvacsoránk nincs Krisztus nélkül, de azért mégis vértelen és misztikus vacsora az, ahogy az egész ókori egyház nevezte.
Az úrvacsora egyéb céljai.
Ezenkívül az úrvacsora arra is figyelmeztet bennünket, ne feledkezzünk meg arról, hogy milyen testnek lettünk a tagjai és ezért minden testvérünkkel egyetértésben és szentül éljünk és ne mocskoljuk be magunkat bűnös cselekedetekkel és idegen istenek tiszteletével, hanem az igaz hitben mindhalálig megmaradva törekedjünk tündökölni életünk szentségével.
Az úrvacsorára való előkészület.
Illik tehát, hogy amikor az úrvacsorához akarunk járulni, előbb vizsgáljuk meg magunkat az apostol utasítása szerint elsősorban a tekintetben, hogyan állunk hit dolgában. Vajon hisszük-e, hogy Krisztus eljött, hogy a bűnösöket megtartsa és megtérésre hívja? Vajon hisszük-e hogy azok közé tartozunk, akiket Krisztus megváltván üdvözített? Vajon elhatároztuk-e, hogy gonosz életünket megváltoztatjuk és ezentúl szentül élünk és hogy Isten segítségével megmaradunk az igaz hitben és a testvérekkel való egyetértésben és méltó hálát adunk Istennek megváltásunkért?
Az úrvacsora szertartása; két szín alatt.
Az úrvacsora kiszolgáltatásának azt a szertartását, módját vagy formáját tartjuk a legegyszerűbbnek vagy legjobbnak, amely legközelebb jár az Úr eredeti szerzéséhez és az apostoli tanításhoz; ez tudniillik áll Isten igéjének a hirdetéséből, kegyes könyörgésekből, az Úr szerzési igéinek megismétléséből, az Úr testének evéséből és vérének ivásából, valamint az Úr haláláról való üdvösséges megemlékezésből és hittel teljes hálaadásból, továbbá az anyaszentegyház testével való szent egyesülésből. Nem helyeseljük tehát azoknak az eljárását, akik az egyik részt, az Úrnak poharát elvonták a hívektől, mert ezek súlyosan vétkeznek az Úr szerzése ellen, aki ezt mondta. Igyatok ebből mindnyájan.* Ezt a kenyérről ily világosan nem is mondta. Hogy a mise milyen volt hajdan a régieknél, elfogadható-e vagy nem, most arról nem vitatkozunk, azt azonban bátran kimondjuk, hogy azt a misét, amely ma az egész római egyházban dívik, a mi gyülekezeteinkben eltöröltük, mégpedig igen sok és nyomós okból, amelyeket rövidség kedvéért most egyenként fel nem sorolunk. Bizonyára nem helyeselhettük azt, hogy az üdvösséges cselekményből üres látványosság lett, továbbá hogy az díjért végzett dolog lett vagy pénzért osztogatták és hogy a misében azt mondják, a pap magát az Úrnak testét állítja elő és azt elevenek és holtak bűneinek bocsánatáért valóságosan feláldozza, sőt még a mennyben lakó szentek tiszteletére és magasztalására vagy emlékezetére is stb.
Svájcban, akkori nevén Helvéciában Zürich állam református egyháza 1536-ban fogadta el az I. Helvét Hitvallást, amit a város vezető lelkésze, Bullinger Henrik szövegezett meg. Svájc egy akkor újonnan belépett szövetségi állama, Genf reformátora, Kálvin János hasonló elveket vallott, mint a zürichiek. 1549-ben Kálvin János Zürichbe utazott és Bullinger Henrikkel egyeztették tanításaikat, és aláírták a Zürichi Egyezményt (Consensus Tigurinus). Ezóta beszélhetünk református egyházról.
1562-ben Bullinger Henrik saját magának megírta a II. Helvét Hitvallást, amit hamarosan aláírtak a svájci református kantonok. III. Frigyes pfalzi református német választófejedelemnek a német birodalmi gyűlés előtt kellett igazolnia igazhitű keresztyén voltát. Ezért 1566-ban a II. Helvét Hitvallást kérte el a helvéciai reformátusoktól és azt terjesztette a birodalmi gyűlés elé. 1566. márciusában nyomtatásban is megjelent. Mivel Bullinger eleve latinul fogalmazta meg hitvallását, így semmi nehézséget sem jelentett a latinos műveltségű nyugaton annak megértése. A birodalmi gyűlés elfogadta, mint a német reformátusok hitvallását. Ettől kezdve nevezték őket helvét hitvallású evangélikusoknak, míg a lutheránusokat ágostai hitvallású evangélikusoknak.
Az 1567. február 24-én összeült debreceni zsinaton őseink két hitvallást alkottak és fogadtak el, harmadiknak a II. Helvét Hitvallást, ami nemzetközi tekintélyt és elismertséget jelentett számukra. Külföldön is rögtön tudták azonosítani őket, hogy milyen felekezetűek, ha mondták vagy írták, hogy ők helvét hitvallású evangélikusok. Ez testvéri közösségbe kapcsolta őket a helvét hitvallású evangélikusokkal. A magyar reformátusokat 1881-ig hivatalosan így hívták, akkor változott nevük "evangélium szerint reformált"-ra, amit "ev. ref."-nek rövidítettek. A református nevet az 1904. évi református törvénykönyv megalkotásakor alkalmazták önmaguk megnevezésére eleink, amit aztán a hatóságok is átvettek. Ausztriában azonban ma is helvét hitvallású evangélikusnak (Evangelische Kirche H.B.) hívják a református egyházat. Mivel a II. Helvét Hitvallás 1566 márciusában nyomtatásban megjelent, az igen hamar, még abban az évben eljutott Magyarországra és ismertté vált annyira, hogy az 1567. február 24-én összeült debreceni zsinaton a reformátusság azt hivatalos hitvallási iratául elfogadta.
A II. Helvét Hitvallás 30 fejezetből áll. Minden fejezet címe meghatározza annak tartalmát. A fejezeten belül a tételes kifejtés során egy-egy bekezdés mellé széljegyzetként annak a bekezdésnek az összefoglalását megadták. Mostani kiadásunkban ezek a fejezeteken belüli alcímek a szövegbe vannak iktatva jól megkülönböztethetően. Ha valaki a fejezet címét elolvassa és utána a bekezdések élén lévő alcímeket, már világosan láthatja a fejezetben megtárgyalt kérdés vázlatát. Ez megkönnyíti az emlékezetbe vésést, illetve később a keresett hely megtalálását.
(részlet dr. Csohány János ny. református teológiai professzor tanulmányából, átvéve a www.vakmisszio.hu oldalról)
